Egyenlőség, testvériség?
2009 június 29. | Szerző: Fülöp
Az előző írásban (és egyébként is) fontosnak érzem, ezért kiemelem és megtoldom.
Annyira kötelessége egy szülőnek szeretni gyermekét, hogy olykor még maga előtt is letagadja, ha közömbös iránta, vagy éppen meggyűlöli.
Ennél is rosszabb, amikor bűntudatot érez, illetve emiatt rossz embernek tartja magá, és kompenzálni akar.
Az érzések változékonysága természetes – és nem csak a szülő-gyermek viszonyban.
A másik tabu a testvérek iránti eltérő szeretet. Ismételten kötelességszerűen a szülőre pakolt teher, hogy egyformán szeresse gyermekeit, és ha azt észleli magán, hogy ennek nem tud megfelelni, akkor újfent a kompenzáláshoz folyamodjon.
A tipikus testvérviszály a féltékenységből fakad. Az egyik úgy érzi, hogy őt kevéssé szeretik. Nem zárható ki, hogy az érzése jogos (végtére is a gyermek az önzése mellett roppantul érzékeny emocionálisan), ezt azonban senki nem fogja bevallani, sőt, elszántan tagadni fogják.
Az ilyen viszályok során el is szokott hangozni a szülő felé vádként, hogy “Mert a Robit jobban szereted!”.
A szülő, ha a vád jogos, akkor bűntudattól, ha alaptalan, akkor pedig lelkifurdalástól terhelten bizonyítani akar. Olykor túlkompenzál.
Akármit is tesz, és akármilyen indokkal, a kompenzálás révén eszközt ad a gyermek kezébe, amit az ösztönösen-tudatosan használni fog. Ha előnyt akar elérni, vágyik valamire, csak ehhez az érzelmi zsaroláshoz kell folyamodnia.
Ott, ahol ideák vannak, amiknek meg kell felelni, mindig felüti a fejét a hazugság és a képmutatás (és minél életszerűtlenebb ideák, annál inkább). Ahol pedig hazugság és képmutatás van, ott már dolgozik a rossz lelkiismeret, ami teret nyit a manipulációnak és zsarolásnak.
A nem őszinte érzések kénytelenek szüntelenül bizonyítani, ha hitelesek akarnak maradni, és ha már nem képesek felvállalni a valóságot………..
Aranyos gyermekek
2009 június 29. | Szerző: Fülöp
A gyermek kétségkívül aranyos. De vajon lehet-e szeretni igazán?
A gyermek léte érdekes ellentmondást hordoz. Mindaddig, amíg tulajdonképpen csak egy emberkezdemény, amíg nincsen kifejlett személyisége, sőt, ameddig önjáró és önműködő kicsiny ösztönlényként szaladgál fel-alá, elkövetve a maga csínyeit, rosszaságait, addig igazán nincs mit szeretni rajta a szó felnőttes értelmében.
A felnőtt kapcsolat kétirányú, kölcsönös jelenlétet, a másikra való figyelést és érdeklődést jelent. A kölcsönös szeretet egymás életébe való beágyazódást kíván.
A gyermek ezzel ellentétben egyirányú kapcsolat. Természetesen ragaszkodik a környezetéhez, szüleihez, bújik, de mindezen cselekvését mégiscsak az önérdek vezéreli. Semmit sem azért tesz, hogy a többieknek jó legyen, hanem hogy neki legyen jó. Mindent, amiről azt érzi, természetesen nem tudatosan, hogy számára szükséges, azt akarja, követeli, igényeli.
Amit a gyermek ad öröm formájában, azt nem szándékosan adja. A gyermeki lénye vonzza magához a felnőtteket. A gyermeknek ezért nem is kell semmit tennie. Elég, ha önfeledten játszik, ha alszik, ha eszik – tehát ahhoz, hogy “szeretetet” váltson ki a felnőttekből, bőven elég, ha a természetét követi.
Vagyis a gyermeki lét önzése rajongást vált ki a felnőttből, ám ha ugyanezt ő mutatná, úgy már nem igazán lennének barátai.
Tehát a gyermeki létben van egy olyan aspektus, amely ellensúlyozza, elfedi mindezeket. Ami neki megbocsátható, sőt, ami nála szórakoztató, az egy felnőtt esetében már bűn.
Mivel a gyermek személyiségkezdemény, palánta, csíra, tulajdonképpen igazi értelemben nem szerethető. Az iránta érzett szeretet alig különbözik egy aranyos kiskutya iránti rajongástól.
A törékenység-ártatlanság, a képlékeny egyéniség a maga csetlésével-botlásával valami mélyebbet érint meg a felnőttben: előhívja belőle a gondoskodó, óvó szeretetet. A gyermek lényének törékenysége harsányan kiált a védelmezés után. Még azokban a felnőttekben is, akik amúgy nem a szülei, képes életrehívni a törődést.
Elegendő csak arra gondolni, mennyire megbotránkoztató a többség számára egy gyermek halála. A felnőttek úgy érzik, hogy a halál büntetés, és pont az nem érdemli meg, aki maga még bűntelen. A gyermeki léthez az ártatlanság fogalma kapcsolódik. Azért is szerethető, mert még semmi nincsen a rovásán.
Egy érdekes folyamatnak lehetünk tanúi. A gyermek minél inkább felnő, minél inkább önálló személyiségre tesz szert, a szülő-gyermek viszony annál kiegyensúlyozatlanabbá válik, és annál gyakrabban bomlik meg a szeretet érzése is. A kamaszodó fiatalnak már vannak bűnei, már nem ártatlan, már sérelmeket is okozott a szülői szeretet számára, és már a gondok túlsúlyba kerülhetnek az örömökkel szemben.
Éppen ebben a folyamatban mutatkozik meg, hogy mennyire összetett és nehéz is a szeretet, és mennyire nem valóságos emberre irányul, amikor a piciny gyermek iránti érzéseinket nevezzük szeretetnek.
A dolgok megfordulnak. Míg a piciny gyermek kapaszkodott, függött a szüleitől, addig a későbbiekben már a szülő kapaszkodik a gyerekébe. A csöppségnek még saját növekedése és életszükséglete miatt fokozottan szüksége van a felnőttre, addig a felnövő gyermek már éppenhogy leválni készül.
A leválás folyamata újabb ösztönt szólít meg. Közismert lélektani tény, hogy sokkal inkább küzdünk annak a szeretetéért, aki távolodik tőlünk – gyakran a görcsös kapaszkodásig fokozva az érzéseket.
Én egészében megkérdőjelezem, hogy a szülő bármely szakaszban is igazán szeretetet érez a gyermeke iránt. Most kezdem átérezni, hogy ez mennyivel inkább ösztönös viszony, amelyben a függés, óvás, rajongás, utódlási igény testesül meg. A szeretet fogalmát pedig inkább csak ráaggatjuk.
Nem csak a gyermek tanulja a világot, ahogy cseperedik. A szülő számára is kihívás a gyermek léte és fejlődése. Folyton újra kell fogalmazni az érzéseit. Minden életszakaszban új kihívásokkal kell szembesülnie, és bár az általános felfogás szerint a szülőnek szeretnie kell gyermekét, különben megvetés tárgya, állítom, hogy az emberek igenis olykor megküzdenek azzal a kérdéssel, hogy tudják-e szeretni gyereküket, vagy érzelmileg mennyire tesznek különbséget a testvérek között (mennyi hazugság forrása ez is!).
Valódi, kétirányú és megalapozott szeretet azt hiszem, igazán a felnőtté vált gyermek és szülei között jöhet létre. Éppen ez a próba, az addigi cselekmény csúcsa: a felnőtt gyermek és a szülők közötti kapcsolat milyensége.
Tiszteletlenül
2009 június 25. | Szerző: Fülöp
A feleség nem tiszteli a férjét. A gyerek nem tiszteli a szülőjét. Az egyik testvér lenézi a másikat.
Folytathatnám a lehetőségek számát, de most nem az a fontos, hogy leltárt készítsünk. Egy súlyos problémát szeretnék megjeleníteni, amely leginkább a családon belül okoz konfliktusokat.
A családon belül is előállhat az a helyzet, hogy szellemileg, morálisan, világnézetileg eltávolodnak egymástól az emberek.
A tisztelet azt gondolom, fontos része a szeretetnek, mert nem szerethetek olyasvalakit, akit amúgy nem tudok tisztelni.
Emberi dráma rejlik abban, hogy az egyszerű, kétkezi munkások kiizzadják gyermekük iskoláztatását. Az ifjú hálás ugyan, nem feledi, hogy a szülei áldozata emelte fel, de mégis, közben kultúrálisan eltávolodott tőlük. Nem képesek beszélgetni, nem találják a közös hangot, amibe talán szüleinek öregedése, beszűkülése is belejátszik. Az ifjú azt is ijedten tapasztalja, hogy megveti a szüleit, butának, korlátoltnak látja őket, és nem szívesen jár haza.
Az intelligens és kultúrálisan nyitott nő itt most nem részletezett okokból hozzámegy a nála alacsonyabb szinten lévő férfihoz, aki nem tud társa lenni, nem tudnak közösen problémát megoldani, megbeszélni egy színdarabot, egy filmet. A férfi különböző szerepjátékokba menekül, hogy megőrizze önbecsülését, a feleség pedig igyekszik kerülni a közös programokat, és úgy szervezi az életét, hogy minél kevesebbet kelljen otthon lennie. Nem csupán tiszteletet nem érez a férje irán, de lassan már le is nézi.
De ne csak az egyik oldal gyötrődését vegyük figyelembe!
Akit nem tisztelnek, mert kevesebb, és akit ezért folyton helyretesznek, félresöpörnek, maga is kínlódik. Szeretne érvényeset mondani a másiknak, de nem tud. Érzi, hogy egyre fogy a türelem és a megbecsülés vele szemben, de nem képes változtatni, mert ő a saját maximumát adja.
Nem lehet mindig felszámolni az ilyen torzuló kapcsolatokat. Nem lehet lecserélni a szülőket, testvéreket, még gyakran a házastársakat sem könnyű.
Minden résztvevőt folyamatosan mérgez a kialakult helyzet. Se az nem jó, ha lenézik az embert, se az, ha kénytelen uralkodni magán a hozzátartozójával szemben, és fájdalmat és magányt elszenvednie, amiért ilyen kevés a másik.
Az igazi csöndes, elnyújtott drámák az életben, és nem a színpadon zajlanak…..bár minden dráma egy este alatt eljutna a végpontig, a feloldozásig, vagy a végső bukásig!
Függöny le!
Gonosz gyerekek
2009 június 24. | Szerző: Fülöp
Vannak bizonyos elképzelések, amelyek aranyos képkeretben, rózsaszín háttérben, andalító zene kíséretében lógnak a modern lélek oltárán.
Az egyik ilyen a gyermekről alkotott fogalom. “A gyerek aranyos, a gyerek jó, a gyerek öröm, a gyerek csodálatos, a gyerek ártatlan, romlatlan, a gyerek angyal”.
Ezzel szemben azt mondom, hogy a gyerek alapvetően önző, szadista, érzéketlen. A gyerek olyan ösztönnel jön a világra, amellyel mindent magának akarna, tekintet nélkül másokra.
Kíváncsi ugyan, de kíváncsiságát nem korlátozza együttérzés, empátia, ezért kíváncsiságával akár állatokat is kibelez, megnyúz, nem zavartatva magát a sikoltozástól.
Amikor a gyerek sivít, földhöz vágja magát, mert meg akar kapni valamit, akkor nem arról van szó, amit elsőre sokan gondolnak, hogy el van kényeztetve, hanem egész egyszerűen az alaptermészete nyilvánul meg, amit a nevelés nem formált át. A gyerek ugyanis ilyen alapból. Ahhoz, hogy ne követelődzön, ne zsaroljon, ne hisztizzen, ahhoz tanítani kell.
A gyerek nem tud adni. A gyereket mindarra, ami civilizálttá, emberré teszi, meg kell tanítani.
Meg kell tanítani a tapintatra, az önzetlenségre, a figyelmességre, az udvariasságra, az önfegyelemre, a gyengédségre, stb…….
Minél kevésbé nevelik és fegyelmezik, annál kevésbé lesz belőle mások értékeit is felismerő felnőtt.
A történelem, az elmúlt diktatórikus rendszerek megmutatták, hogy a gyerekekből, kamaszokból lehet a leggonoszabb, legkíméletlenebb gárdát nevelni. Olyat, amely büszkén jelenti fel a titkosrendőrségnél a saját szüleit is. Olyat, amely kímélet és lelkifurdalás nélkül rugdos halálra öregeket.
Egyébként érdekes, hogy a kortárs csoportok milyen sötét ösztönöket tudnak felszínre hozni az ifjúból- amikről már azt hihetik a felnőttek, hogy a neveléssel rég felszámolták.
Ennyit a jó és aranyos gyerek mítoszáról. Amíg nem ismerjük fel a kettős valóságot, addig a nevelés értelmét sem tudjuk meghatározni.
Megvesztegető szülők
2009 június 23. | Szerző: Fülöp
A szülő nem képes kiépíteni jó kapcsolatot a gyermekével, nem képes nevelni sem. Következetlen, hirtelen haragú, bűntudata van. Mindezek miatt pedig lelkifurdalása, miközben szeretne valami jobbat, mélyebbet, szeretné megtalálni az utat gyermekéhez.
Mit tesz ilyenkor egy szülő? Megveszteget.
Nem kell rögtön pénzre, drága ajándékra, ruhára gondolni, tehát olyasmire, aminek gazdasági értéke van, és tárgyiasítható.
Megvesztegetés az is, amikor engedékeny és elnéző a szülő. Amikor azt mondja, hogy jól van fiam, eleget söpörtél, mehetsz játszani, holott nem söpört eleget, csak éppen látványos kínnal végzi a dolgát. A szülő azt gondolja, hogy így most jó fej lesz, bevágódik a gyereknél, szerez egy jó pontot.
Elengedi a barátnőhöz, nem gátolja, nem kényszeríti olyasmire, amihez a gyereknek semmi kedve (vajon egy gyereknek mihez van kedve a játékon, a szórakozáson, a barátokon kívül?).
Közben magában azt hiszi, hogy így haverja lesz a gyerekének, aki értékelni fogja. Tán még össze is kacsint vele, amikor átsiklik azon, hogy a gyerek kijátszotta, kivonta magát az otthoni feladatokból, és már menne moziba (még a családi vacsorát is félbehagyja). Odadug neki egy kis pénzt, és cinkos mosollyal jó szórakozást kíván. Úgy viselkedik, mintha nem szülő, hanem az egyik kamasz barát lenne a sok közül. A gyerek persze mosolyog, belemegy a játékba, hiszen ez kell ahhoz, hogy moziba mehessen, meg még pénzt is kapjon.
Persze nem fogja tisztelni a szülőt, kimondatlanul is baleknak fogja tartani, akit ki lehet játszani, manipulálni, aki egy kis odavetett mosolyért még edzőcipőt is vesz.
Ráadásul egész repertoárja van már olyan arckifejezésekből, sóhajokból, amik némi feszültség árán a szülőt meggyőzik, hogy most engedékenynek kell lennie. A gyerek ilyen szempontból roppantul tanulékony.
Hát nem hülyék ezek a szülők?
Lapos zuhanás
2009 június 22. | Szerző: Fülöp
Az elején még jó ötletnek tűnt házasságot kötni X úrral. Voltak kényszerek, kevés lehetőség, X pedig lelkesen ajánlkozott.
Ugyan már az elején kiütköztek bizonyos fogyatékosságai, ám könnyű lebecsülni a lehetséges problémákat.
Szóval a nő, aki már túl van egy házasságon, egy gyermeken, és a harmincon, él a lehetőséggel. Talán még hisz is a jövőben az elején, vagy csak meggyőzi magát.
Azután jönnek a hétköznapok. Az elején is látható fogyatékosságok szakadékká terebélyesednek. Bekövetkezik az, ami a lehető legrosszabb. Ha egy nő nem képes tisztelni a férjét, akkor a végén úgyis megvetéssé és elhidegüléssé változik az együttélés.
Mindkét fél azonban úgy dönt, részint érdekből, részint gyávaságból, részint a kötelékek miatt, hogy nem dönt. Már nem is reménykednek, csak igyekeznek nem belegondolni a jövőbe. A kisebb rosszat nem vállalják, mert a nagyobb és későbbi rossz kevésbé felfogható.
Tehát élik a nyomorúságos hétköznapokat, és azzal győzködik magukat, hogy mással sem lenne jobb, hogy így is kibírják.
Vajon hányan élnek így?
Engedékeny szülők
2009 június 22. | Szerző: Fülöp
A szülőnek fontos programja lenne, ám ehhez kamaszodó gyermeke segítségére-együttműködésére szorulna. Felveti hát neki kérőn, hogy otthon tudna-e maradni pár órára, hogy ő elmehessen.
A kamasz természetes módon nem akar otthon maradni, nem akar segíteni. Programja van, amit át kellene szerveznie, ám ahhoz nincsen kedve. A modern technika korában ez érthető is: a barátokat lovasfutárral, vagy postagalambbal értesíteni elég fárasztó és időigényes dolog, az sem biztos, hogy megkapják.
Jönnek hát az unásig ismert kifogások, mellébeszélések. Nem mond kereken nemet, csak a nehézségeket sorolja, és a szülőre bízza, hogy elfogadja ezeket, ráhagyja, vagy pedig a sarkára állva utasítást ad.
Várhatja, mert a szülő magábaroskad. Fáj neki a tudat, hogy nem számíthat a gyerekére (sem). Esetleg egy vádló mondatot még elereszt, hogy bezzeg ő máskor, de ez csak megfizethető ára a szabadságnak, a kötelesség alóli kibújásnak a gyerek számára. Kis lelkifurdalása van, de az majd elmúlik.
A szülő ül, szomorúan néz maga elé, és gyűlik benne a világfájdalom. Világfájdalmában már a felismerésig sem jut el, hogy rosszul közelíti meg a kérdést, hogy a tekintélyét kidobta az ablakon, hogy a gyermek játszmája nem arról szól, hogy kijátssza a szülőt, hanem valójában az igényről, hogy helyretegyék.
Mert meggyőződésem, hogy a gyerek tisztelni akarja a szülőt. Igénye van rá. Amikor pedig így győzelmet arat, akkor ugyan az önzése kielégülést kap, ám valamit mégis elveszít. Aki ott ül magábaroskadva, a szülő, egy újabb alkalmat szalajtott el, hogy megbecsülést szerezzen magának. S mindezt azért, mert belátást és lemondást várt el egy kamasztól, akit partnerként akar kezelni.
Többet nyújt a gyereknek, mint amit az képes felfogni és értékelni. Mivel pedig ezt a gyerek nem fogadja el, a szülő elutasításként éli meg. Az idealizmus, amely értékek mentén gondolkodik, ám közben nem látja a valóságot, tulajdonképpen ostobaság. Nem akkor tiszteljük a kamaszt, amikor partneri, felnőttti státuszt ajánlunk neki, hanem akkor, ha kamaszként tekintünk rá, és úgy is kezeljük.
Gyűlölöm az emelkedettséget, ha elszakad a valóságtól. Gyűlölöm a világfájdalmat, amely csupán abból fakad, hogy nem képes felismerni az adottságokat és a lehetőségeket.
Gyűlölöm a koreszméket, divatokat, amelyek a gyereket mindig valaminek láttatni akarják, és programok-elvek-elméletek mentén cselekednek, mert helyettesítik a valódi emberi kapcsolatot, amely azon alapul, hogy látom a másikat, felismerem a motivációit, és a helyén tudom azokat kezelni.
A nevelés a’mi?
2009 június 30. | Szerző: Fülöp
A nevelés fogalma túlzottan tanáros: nagyfokú tudatosságot, tervezést feltételez.
A nevelést ilyen formában nem lehet megvalósítani.
Ha az a nevelés, hogy egy felnőtt ember elhatározza, milyen irányba tereli gyermekét, elvek, ideák, elképzelések mentén, akkor ez a nevelés kudarcra van ítélve.
Az élet maga szerteágazóbb, gazdagabb, képlékenyebb, mintsem programok alapján lehetne vezérelni.
A gyerek a maga energiájával, mozgékonyságával folyton helyzeteket produkál, amelyek próbára teszik, és felőrölik az elméleteken és elhatározásokon alapuló nevelést.
A nevelés valójában tudattalanul megy végbe: ha a szülő olyasmit akar megvalósítani, megkövetelni a nevelés által, ami nem a saját lényéből fakad, tehát nem hiteles, akkor szakadékot hoz létre a saját emberi mivolta, és a szülői szerep között.
Minél nagyobb ez a szakadék, annál nagyobb a hazugság, és annál nagyobb az ellenállás, amit a gyerekben a neveléssel szemben ébreszt.
Az igazi és rejtett nevelés az a hatás, amelyet a szülő mint ember gyakorol a gyerekére. Ahogy viselkedik, gondolkodik, ahogy az életét alakítja és szervezi.
Mindehhez képest a tudatos nevelés eltörpül.
A gyereknevelésre sehogy másként nem lehet felkészülni, csakis úgy, ha önmagunkat formáljuk, neveljük. Úgysem fogunk tudni többet nyújtani és követelni annál, mint amik mi magunk vagyunk. Ugyanis minden, ami túl van rajtunk, csak hamis és hiteltelen lehet tőlünk. Ezért sohasem a szülői nevelés mond csődöt, hanem a szülő mint ember bukik el.
A legnagyobb tévedés azt hinni, hogy van a szülő, és van a barát, kolléga, testvér. Hogy a szülő az valami más minőséget tételez fel, mint amit az ember a hétköznapokon, a világban nyújt. Naivitás azt feltételezni, hogy aki a köznapokon megalkuvó, nem képes kiállni magáért, és felvállalni az érzéseit, az majd szülőként remekelni fog.
A szülői szerep nem táplálkozhat másból, csak a már meglevő személyiségből.
Oldal ajánlása emailben
X