A szülő nem képes kiépíteni jó kapcsolatot a gyermekével, nem képes nevelni sem. Következetlen, hirtelen haragú, bűntudata van. Mindezek miatt pedig lelkifurdalása, miközben szeretne valami jobbat, mélyebbet, szeretné megtalálni az utat gyermekéhez.
Mit tesz ilyenkor egy szülő? Megveszteget.
Nem kell rögtön pénzre, drága ajándékra, ruhára gondolni, tehát olyasmire, aminek gazdasági értéke van, és tárgyiasítható.
Megvesztegetés az is, amikor engedékeny és elnéző a szülő. Amikor azt mondja, hogy jól van fiam, eleget söpörtél, mehetsz játszani, holott nem söpört eleget, csak éppen látványos kínnal végzi a dolgát. A szülő azt gondolja, hogy így most jó fej lesz, bevágódik a gyereknél, szerez egy jó pontot.
Elengedi a barátnőhöz, nem gátolja, nem kényszeríti olyasmire, amihez a gyereknek semmi kedve (vajon egy gyereknek mihez van kedve a játékon, a szórakozáson, a barátokon kívül?).
Közben magában azt hiszi, hogy így haverja lesz a gyerekének, aki értékelni fogja. Tán még össze is kacsint vele, amikor átsiklik azon, hogy a gyerek kijátszotta, kivonta magát az otthoni feladatokból, és már menne moziba (még a családi vacsorát is félbehagyja). Odadug neki egy kis pénzt, és cinkos mosollyal jó szórakozást kíván. Úgy viselkedik, mintha nem szülő, hanem az egyik kamasz barát lenne a sok közül. A gyerek persze mosolyog, belemegy a játékba, hiszen ez kell ahhoz, hogy moziba mehessen, meg még pénzt is kapjon.
Persze nem fogja tisztelni a szülőt, kimondatlanul is baleknak fogja tartani, akit ki lehet játszani, manipulálni, aki egy kis odavetett mosolyért még edzőcipőt is vesz.
Ráadásul egész repertoárja van már olyan arckifejezésekből, sóhajokból, amik némi feszültség árán a szülőt meggyőzik, hogy most engedékenynek kell lennie. A gyerek ilyen szempontból roppantul tanulékony.
Hát nem hülyék ezek a szülők?