Gonosz gyerekek
Vannak bizonyos elképzelések, amelyek aranyos képkeretben, rózsaszín háttérben, andalító zene kíséretében lógnak a modern lélek oltárán.
Az egyik ilyen a gyermekről alkotott fogalom. “A gyerek aranyos, a gyerek jó, a gyerek öröm, a gyerek csodálatos, a gyerek ártatlan, romlatlan, a gyerek angyal”.
Ezzel szemben azt mondom, hogy a gyerek alapvetően önző, szadista, érzéketlen. A gyerek olyan ösztönnel jön a világra, amellyel mindent magának akarna, tekintet nélkül másokra.
Kíváncsi ugyan, de kíváncsiságát nem korlátozza együttérzés, empátia, ezért kíváncsiságával akár állatokat is kibelez, megnyúz, nem zavartatva magát a sikoltozástól.
Amikor a gyerek sivít, földhöz vágja magát, mert meg akar kapni valamit, akkor nem arról van szó, amit elsőre sokan gondolnak, hogy el van kényeztetve, hanem egész egyszerűen az alaptermészete nyilvánul meg, amit a nevelés nem formált át. A gyerek ugyanis ilyen alapból. Ahhoz, hogy ne követelődzön, ne zsaroljon, ne hisztizzen, ahhoz tanítani kell.
A gyerek nem tud adni. A gyereket mindarra, ami civilizálttá, emberré teszi, meg kell tanítani.
Meg kell tanítani a tapintatra, az önzetlenségre, a figyelmességre, az udvariasságra, az önfegyelemre, a gyengédségre, stb…….
Minél kevésbé nevelik és fegyelmezik, annál kevésbé lesz belőle mások értékeit is felismerő felnőtt.
A történelem, az elmúlt diktatórikus rendszerek megmutatták, hogy a gyerekekből, kamaszokból lehet a leggonoszabb, legkíméletlenebb gárdát nevelni. Olyat, amely büszkén jelenti fel a titkosrendőrségnél a saját szüleit is. Olyat, amely kímélet és lelkifurdalás nélkül rugdos halálra öregeket.
Egyébként érdekes, hogy a kortárs csoportok milyen sötét ösztönöket tudnak felszínre hozni az ifjúból- amikről már azt hihetik a felnőttek, hogy a neveléssel rég felszámolták.
Ennyit a jó és aranyos gyerek mítoszáról. Amíg nem ismerjük fel a kettős valóságot, addig a nevelés értelmét sem tudjuk meghatározni.