A nevelés fogalma túlzottan tanáros: nagyfokú tudatosságot, tervezést feltételez.
A nevelést ilyen formában nem lehet megvalósítani.
Ha az a nevelés, hogy egy felnőtt ember elhatározza, milyen irányba tereli gyermekét, elvek, ideák, elképzelések mentén, akkor ez a nevelés kudarcra van ítélve.
Az élet maga szerteágazóbb, gazdagabb, képlékenyebb, mintsem programok alapján lehetne vezérelni.
A gyerek a maga energiájával, mozgékonyságával folyton helyzeteket produkál, amelyek próbára teszik, és felőrölik az elméleteken és elhatározásokon alapuló nevelést.
A nevelés valójában tudattalanul megy végbe: ha a szülő olyasmit akar megvalósítani, megkövetelni a nevelés által, ami nem a saját lényéből fakad, tehát nem hiteles, akkor szakadékot hoz létre a saját emberi mivolta, és a szülői szerep között.
Minél nagyobb ez a szakadék, annál nagyobb a hazugság, és annál nagyobb az ellenállás, amit a gyerekben a neveléssel szemben ébreszt.
Az igazi és rejtett nevelés az a hatás, amelyet a szülő mint ember gyakorol a gyerekére. Ahogy viselkedik, gondolkodik, ahogy az életét alakítja és szervezi.
Mindehhez képest a tudatos nevelés eltörpül.
A gyereknevelésre sehogy másként nem lehet felkészülni, csakis úgy, ha önmagunkat formáljuk, neveljük. Úgysem fogunk tudni többet nyújtani és követelni annál, mint amik mi magunk vagyunk. Ugyanis minden, ami túl van rajtunk, csak hamis és hiteltelen lehet tőlünk. Ezért sohasem a szülői nevelés mond csődöt, hanem a szülő mint ember bukik el.
A legnagyobb tévedés azt hinni, hogy van a szülő, és van a barát, kolléga, testvér. Hogy a szülő az valami más minőséget tételez fel, mint amit az ember a hétköznapokon, a világban nyújt. Naivitás azt feltételezni, hogy aki a köznapokon megalkuvó, nem képes kiállni magáért, és felvállalni az érzéseit, az majd szülőként remekelni fog.
A szülői szerep nem táplálkozhat másból, csak a már meglevő személyiségből.