Aranyos gyermekek

2009 június 29. | Szerző: Fülöp |

A gyermek kétségkívül aranyos. De vajon lehet-e szeretni igazán?

A gyermek léte érdekes ellentmondást hordoz. Mindaddig, amíg tulajdonképpen csak egy emberkezdemény, amíg nincsen kifejlett személyisége, sőt, ameddig önjáró és önműködő kicsiny ösztönlényként szaladgál fel-alá, elkövetve a maga csínyeit, rosszaságait, addig igazán nincs mit szeretni rajta a szó felnőttes értelmében.

A felnőtt kapcsolat kétirányú, kölcsönös jelenlétet, a másikra való figyelést és érdeklődést jelent. A kölcsönös szeretet egymás életébe való beágyazódást kíván.

A gyermek ezzel ellentétben egyirányú kapcsolat. Természetesen ragaszkodik a környezetéhez, szüleihez, bújik, de mindezen cselekvését mégiscsak az önérdek vezéreli. Semmit sem azért tesz, hogy a többieknek jó legyen, hanem hogy neki legyen jó. Mindent, amiről azt érzi, természetesen nem tudatosan, hogy számára szükséges, azt akarja, követeli, igényeli.

Amit a gyermek ad öröm formájában, azt nem szándékosan adja. A gyermeki lénye vonzza magához a felnőtteket. A gyermeknek ezért nem is kell semmit tennie. Elég, ha önfeledten játszik, ha alszik, ha eszik – tehát ahhoz, hogy “szeretetet” váltson ki a felnőttekből, bőven elég, ha a természetét követi.

Vagyis a gyermeki lét önzése rajongást vált ki a felnőttből, ám ha ugyanezt ő mutatná, úgy már nem igazán lennének barátai.

Tehát a gyermeki létben van egy olyan aspektus, amely ellensúlyozza, elfedi mindezeket. Ami neki megbocsátható, sőt, ami nála szórakoztató, az egy felnőtt esetében már bűn.

Mivel a gyermek személyiségkezdemény, palánta, csíra, tulajdonképpen igazi értelemben nem szerethető. Az iránta érzett szeretet alig különbözik egy aranyos kiskutya iránti rajongástól.

A törékenység-ártatlanság, a képlékeny egyéniség a maga csetlésével-botlásával valami mélyebbet érint meg a felnőttben: előhívja belőle a gondoskodó, óvó szeretetet. A gyermek lényének törékenysége harsányan kiált a védelmezés után. Még azokban a felnőttekben is, akik amúgy nem a szülei, képes életrehívni a törődést.

Elegendő csak arra gondolni, mennyire megbotránkoztató a többség számára egy gyermek halála. A felnőttek úgy érzik, hogy a halál büntetés, és pont az nem érdemli meg, aki maga még bűntelen. A gyermeki léthez az ártatlanság fogalma kapcsolódik. Azért is szerethető, mert még semmi nincsen a rovásán. 

Egy érdekes folyamatnak lehetünk tanúi. A gyermek minél inkább felnő, minél inkább önálló személyiségre tesz szert, a szülő-gyermek viszony annál kiegyensúlyozatlanabbá válik, és annál gyakrabban bomlik meg a szeretet érzése is. A kamaszodó fiatalnak már vannak bűnei, már nem ártatlan, már sérelmeket is okozott a szülői szeretet számára, és már a gondok túlsúlyba kerülhetnek az örömökkel szemben.

Éppen ebben a folyamatban mutatkozik meg, hogy mennyire összetett és nehéz is a szeretet, és mennyire nem valóságos emberre irányul, amikor a piciny gyermek iránti érzéseinket nevezzük szeretetnek.   

A dolgok megfordulnak. Míg a piciny gyermek kapaszkodott, függött a szüleitől, addig a későbbiekben már a szülő kapaszkodik a gyerekébe. A csöppségnek még saját növekedése és életszükséglete miatt fokozottan szüksége van a felnőttre, addig a felnövő gyermek már éppenhogy leválni készül. 

A leválás folyamata újabb ösztönt szólít meg. Közismert lélektani tény, hogy sokkal inkább küzdünk annak a szeretetéért, aki távolodik tőlünk – gyakran a görcsös kapaszkodásig fokozva az érzéseket.

Én egészében megkérdőjelezem, hogy a szülő bármely szakaszban is igazán szeretetet érez a gyermeke iránt. Most kezdem átérezni, hogy ez mennyivel inkább ösztönös viszony, amelyben a függés, óvás, rajongás, utódlási igény testesül meg. A szeretet fogalmát pedig inkább csak ráaggatjuk.

Nem csak a gyermek tanulja a világot, ahogy cseperedik. A szülő számára is kihívás a gyermek léte és fejlődése. Folyton újra kell fogalmazni az érzéseit. Minden életszakaszban új kihívásokkal kell szembesülnie, és bár az általános felfogás szerint a szülőnek szeretnie kell gyermekét, különben megvetés tárgya, állítom, hogy az emberek igenis olykor megküzdenek azzal a kérdéssel, hogy tudják-e szeretni gyereküket, vagy érzelmileg mennyire tesznek különbséget a testvérek között (mennyi hazugság forrása ez is!). 

Valódi, kétirányú és megalapozott szeretet azt hiszem, igazán a felnőtté vált gyermek és szülei között jöhet létre. Éppen ez a próba, az addigi cselekmény csúcsa: a felnőtt gyermek és a szülők közötti kapcsolat milyensége.