Engedékeny szülők

2009 június 22. | Szerző: Fülöp |

 A szülőnek fontos programja lenne, ám ehhez kamaszodó gyermeke segítségére-együttműködésére szorulna. Felveti hát neki kérőn, hogy otthon tudna-e maradni pár órára, hogy ő elmehessen.

A kamasz természetes módon nem akar otthon maradni, nem akar segíteni. Programja van, amit át kellene szerveznie, ám ahhoz nincsen kedve. A modern technika korában ez érthető is: a barátokat lovasfutárral, vagy postagalambbal értesíteni elég fárasztó és időigényes dolog, az sem biztos, hogy megkapják.

Jönnek hát az unásig ismert kifogások, mellébeszélések. Nem mond kereken nemet, csak a nehézségeket sorolja, és a szülőre bízza, hogy elfogadja ezeket, ráhagyja, vagy pedig a sarkára állva utasítást ad.

Várhatja, mert a szülő magábaroskad. Fáj neki a tudat, hogy nem számíthat a gyerekére (sem). Esetleg egy vádló mondatot még elereszt, hogy bezzeg ő máskor, de ez csak megfizethető ára a szabadságnak, a kötelesség alóli kibújásnak a gyerek számára. Kis lelkifurdalása van, de az majd elmúlik.

A szülő ül, szomorúan néz maga elé, és gyűlik benne a világfájdalom. Világfájdalmában már a felismerésig sem jut el, hogy rosszul közelíti meg a kérdést, hogy a tekintélyét kidobta az ablakon, hogy a gyermek játszmája nem arról szól, hogy kijátssza a szülőt, hanem valójában az igényről, hogy helyretegyék.

Mert meggyőződésem, hogy a gyerek tisztelni akarja a szülőt. Igénye van rá. Amikor pedig így győzelmet arat, akkor ugyan az önzése kielégülést kap, ám valamit mégis elveszít. Aki ott ül magábaroskadva, a szülő, egy újabb alkalmat szalajtott el, hogy megbecsülést szerezzen magának. S mindezt azért, mert belátást és lemondást várt el egy kamasztól, akit partnerként akar kezelni.

Többet nyújt a gyereknek, mint amit az képes felfogni és értékelni. Mivel pedig ezt a gyerek nem fogadja el, a szülő elutasításként éli meg. Az idealizmus, amely értékek mentén gondolkodik, ám közben nem látja a valóságot, tulajdonképpen ostobaság. Nem akkor tiszteljük a kamaszt, amikor partneri, felnőttti státuszt ajánlunk neki, hanem akkor, ha kamaszként tekintünk rá, és úgy is kezeljük.

Gyűlölöm az emelkedettséget, ha elszakad a valóságtól. Gyűlölöm a világfájdalmat, amely csupán abból fakad, hogy nem képes felismerni az adottságokat és a lehetőségeket.

Gyűlölöm a koreszméket, divatokat, amelyek a gyereket mindig valaminek láttatni akarják, és programok-elvek-elméletek mentén cselekednek, mert helyettesítik a valódi emberi kapcsolatot, amely azon alapul, hogy látom a másikat, felismerem a motivációit, és a helyén tudom azokat kezelni.